Péntek Krisztián Blogja

     Mindig, minden nap ugyan arra ébredünk. Valahogy már megszoktuk a szokatlan környezetet, ami valójában percről-percre változik. Mi, emberek, soha nem akarunk feltűnő, eget rengető dolgot tenni. Mindent szeretünk úgy elfogadni, ahogy van. Elfogadjuk a változás legszebb, de sajnos a legkegyetlenebb formáit is. Beletörődünk abba, hogy körülöttünk a természet fejlődik, abba hogy egyszer süt a nap, máskor az eső esik, vagy épp a hó hull. Ilyenkor ezt mondjuk, ez a természet rendje. Persze nem azt akarom mondani, hogy ez helytelen, hisz ha ezt mondanám, azzal egy elfogadott normát akarnék lerombolni. Én pedig ezt nem akarom. Van azonban olyan elfogadott norma, amit viszont nem vagyok képes elfogadni. Miért akarnám elfogadni azt, hogy az emberek saját magunknak nehezítik meg az életüket, mikor élhetnének harmóniában és békében? Egyedül az ember képes teles törekvéssel tönkretenni faja életét. Egyedül csak ő képes arra, hogy olyat tegyen, ami valójában senkinek sem válhat a hasznára. Képes mások karrierjét, családját, szóval egész életét tönkre tenni.

     Őszintén szólva sokszor szoktam azon töprengeni, hogy az emberiségnek hol használ az, ha valakit bánthat, megalázhat. Nem tudom felfogni épp ésszel, hogy valaki miért képes teljes erejét a gonoszságba belefektetni, mikor fele akkora indulattal tudna jó is cselekedni. Nap mint nap azt tapasztalom, hogy az emberek nem képesek egymásnak segíteni, főként egy nemzeten belül. Erdélyben születtem, így volt alkalmam megtapasztalni azt, hogy a román emberek sokkal szívesebben segítettek a magyaroknak, mint magyar a magyarnak. Most lehet, hogy elfogult vagyok a dolgokkal szemben, de volt alkalmam ilyen „csodát” is megtapasztalni. Nem azt mondom, hogy nem voltak megalázó és jogokat sértő pillanatok, de valahogy az ilyesmi az ilyen apró csodákkal mindig el tudott fedődni.

     Annyira szeretnék segíteni az emberiségen, ráébreszteni arra, hogy mennyivel jobb érzés békében élni. Nem kell hozzá nagy erő, vagy nagy vagyonok, csupán szeretet. A szeretetnek nagyobb ereje van a kimondott szónál, vagy akármilyen atombombánál. Ha valakit szeretettel elfogadunk, megértünk és eltűrünk, akkor már büszkék lehetünk magukra. A büszkeségből jut eszembe: környezetemben alkalmam adódik, hogy megfigyeljem az ilyen „semmire büszke embereket”, akiknek oly nagy a büszkeségük, de valójában ők maguk sem tudják, hogy mire is valójában. Valahogy nem vagyok képes megérteni az ilyen embereket. Ha legalább ők is szeretnének, akkor lehetnének büszkék is, de sajnos annyira üresek, hogy ha valaki belekiabálna a lelkükbe, soha meg nem álló visszhangot hallana vissza, mert egyetlen dolog sincs, ami le tudná fogni a hangokat.              Ismerek pár embert, akik nagyon tudnak féltékenyek és irigyek lenni társaikra, ezért ismét lekezelően bánnak az illetővel. Most tehát megfelelő az alkalom, hogy vigaszt adhassak az olyan embereknek, akik valaha is éreztek lekezelő viselkedést valaki felől, azok soha ne bánkódjanak és csüggedjenek, mert bennük van olyan érték, ami másnak nagyon is hiányzik. Tehát nem kell félni, mert valamivel biztosan több vagy a másiknál, így te is lehetsz büszke, de saját magadra, és persze mértékkel.

     Végezetül pedig, bárki is vagy legbelül, azt csakis te tudod. De arra megkérlek, hogy soha ne szégyenkezz amiatt, ami vagy, hisz indokkal vagy olyan, amilyen vagy. Légy büszke mivoltodra, bármi is történjen, hisz te is úgy vagy kerek egész.